10 év Dixit
2008-at írunk. A modern társasjátékozás mondhatni dübörög már évtizedek óta, ha nem is mindenhol a világon, és még a geek [kocka] kultúra sem vált teljes mértékben elfogadottá (főleg nem divattá) a nem-geekek körében, de azért van már Catan (évek óta), sőt Agricola is meg Rettegés Arkhamban, szóval vannak modern társasok. Ebben az évben jelenik meg a Pandemic, a Dominion is. Már ismerjük az ameri–euró kategorizálást, a fanatikusok között él már a vita, hogy a dobókocka-é az üdvözítő vagy a sok számolás… Mire valakinek eszébe jut: mi lenne, ha csinálnánk egy játékot, amiben se számok, se szövegek, se kocka, se… nos, csak a képzelet, meg egy rakás izgalmas festmény. Oké, a gondolat alighanem korábban fogalmazódott meg, 2008-ban ugyanis megjelent az ebből kicsírázott játék, a Dixit.
Az egész valahogy forradalmian új volt. Nem volt benne semmi extra trükk. Egyszerűen csak arról volt szó: „Hé, ezt így is lehet!” És a társasjátékozásnak lett egy teljesen új iránya. Persze, mondhatnánk, hogy, na igen, de eddig is ott volt az Activity. Valóban, a kitalálós-feladványos játékok tulajdonképpen évszázados múltra tekintenek vissza, de a Dixit más, egészen más.
Egyszerű, de nagyszerű – a mechanizmus
(bocs a közhelyért, de tényleg)
A játék lényege, hogy a soron lévő játékos választ egyet a kezében lévő kártyák közül (amin egyébként tényleg nincs semmi más, mint egy szürreális festmény), és mond róla valamit. Bármit. Amit a kártya ébreszt benne – egy emléket, egy felötlő film vagy könyv címét, egy szóban, vagy mondatban akár, semmi megkötés nincs. És ezen a ponton a játék még csak színtiszta asszociáció – milyen hullámokat kelt bennem a festmény –, akár egy kiállításon is állhatnánk.
A kiválasztott kártyát azután lefordítva az asztalra teszi, és ekkor kell a többieknek is kiválasztaniuk egy-egy lapot a kezükből, majd azokat is leteszik, ugyancsak képpel lefelé. A kártyákat ezután az említett játékos megkeveri és felfordítja. A többiek feladata, hogy kitalálják, melyiket rakta ő, tehát mindenki olyat próbál letenni, amiről majd a többiek azt hiszik, hogy az volt a választott kártyalap. Ehhez nem árt kicsit ismerni egymást, legalább egy-két játékost, akivel meg vannak a magunk összekacsintós poénjai, de, és most jön a lényeg: játék közben elkezdjük (jobban) megismerni a többieket.
Ha jól rá tudunk hangolódni valakinek a gondolati, érzelmi világára, egy idő után sejthetjük majd, melyik kártyát rakta ő. Kivéve persze, ha kifejezetten utalt valamire, amit rajta kívül az asztal körül ülők közül csak egy vagy két játékos ért. Ilyenkor általában elhangzik az ehhez kapcsolódó sztori is.
A Dixitben éppen ez a játék, hogy nem a taktika számít, a jó lapok, a szerencse… hanem hogy kicsit egymás személyiségébe láthatunk bele.
Nem titok, hogy mennyire jó
A Dixit 2010-ben elnyerte a társasjátékvilág legrangosabb díját, a Spiel des Jahrest (az Év játéka), egyébként akkorra már a polcokon volt az első kiegészítő, a Dixit 2: Kalandok, aztán 2011-ben jött a 12-fős, csapatjátékkal megspékelt változat, az Odyssey, majd újabb Dixitek. Dixit 3, Dixit 4, 5… legutóbb (de nem utoljára) a Dixit 8: Harmóniák.
Eddig megjelent Dixit kiegészítők
És hogy mit tartalmaztak ezek a kiegészítők? 84 kártyát. 84 kártyára nyomtatott, gyönyörű festményt. Ezek a festmények pedig kiegészítőnként egységes stílusúak – de nagyon nem egyhangúak –, ugyanis minden egyes kiegészítő egy-egy illusztrátor munkáját dicséri. Szóval 84 kártya – semmi variálás a mechanizmussal. Nem is volt rá szükség. A Dixit ugyanis 10 éve stabilan hozza azt, amiért szeretjük, és amiért azok sem unják meg, akik évek óta játsszák, és azokat is lenyűgöz, akik friss beavatottjai még ennek a hobbinak.
10 év áll mögötte, és a népszerűsége töretlen. Ez persze nem meglepő. És büszke lehet az ötletgazda, mert 10 év, az nem kis idő, de sokan gondolják úgy, hogy a Dixit történetében mégiscsak az lesz, mert nem csak forradalmasította a partijátékokat és átformálta a társasjáték fogalmát (legalább is részben), sőt, nem csak megnyitotta ezt a hobbit nagyon sok olyan ember számára, akik a „hagyományosabb” koktélokkal kevésbé tudtak volna, hanem azért is, mert maradandót alkotott.
Talán 91 év múlva majd azt is mondhatjuk: „Több mint száz év áll mögötte, de még ugyanúgy dübörög. Ez ám a szám!”
Woland
